Rövid verzió

• Háromgyerekes anyuka vagyok.
• Közgazdász és lakberendező végzettséggel, az előbbit hasznosító munkahelyen dolgozom.
• 12 éves koromtól varrok.
• Van egy kis szabadidőm vagdosásra, varrásra, ragasztásra, azaz alkotásra.
• Van számítógép és van az internet.

Hosszú verzió (elolvasása kb. 4 percet vesz igénybe)

Amennyire fel tudom idézni, elválaszthatatlan társam az olló. Sok volt belőle a családban, minden nagymamámnak akadt bőven, mindkettőjük vagdosott valamit: egyikük textileket, másikuk hajat. (A különféle ollóval végzett kerti munkákról most ne beszéljünk.) Anyukámnak szikéi voltak, azokkal ritkábban találkoztam.

Az ollót elég hamar megkaparintottam, főleg papírt vágtam vele (majd ragasztottam, újra kivágtam és újra ragasztottam és folytathatnám).

Ahogy növekedtem, egyik nagymamámtól, aki ma Dédi, megkaptam a maradék anyagokat, így elkezdhettem varrni. Néha akkor is vágtam és varrtam, amikor nem is kaptam az anyagból. Dédi minden találkozáskor elmeséli, hogy az egyik falubeli néninek így csak rövid ujjú ruhát tudott varrni, mert kivágtam egy kisebb darabot az egyik kiszabott hosszú ujjból. (Ha a szoknya valamelyik részéből vágtam volna ki, nem lett volna ilyen elnéző.)

Kézzel varrtam babáknak (még a hagyományos pislogós husi hajas babákra) ruhákat, és magamnak mindenféle nem túl anyagigényes dolgot, pl. kistáskát, pénztárcát, szandált (igen, textil talppal és felsőrésszel - a nyári melegben majdnem mindegy volt, hogy gyerekként mezítláb vagy ezekben sétálgattam nagyszüleim falujában, a nénik és bácsik nagyon elfogadók voltak). Barbira alig varrtam, mert mire nekem is lett Barbim, addigra már rég magamon gyakoroltam.

12 évesen, a nyári szünetben a fodrász Nagymamám megtanított a lábbal hajtós, előző évszázadból való Pfaff varrógépén varrni. A varrónő nagymamám (Dédi) nem szívesen engedte a munkaeszközét használni. Persze fodrászollóval sem szabunk, ugye.

Eleinte egyszerűbb ruhadarabokat varrtam magamnak, később egyszerűeket a családtagjaimnak is, majd egyre bonyolultabbakat, főleg Burdából, mert azt lehetett kapni. Első komplett öltözékem a nyolcvanas években divatos susogós melegítő volt (alsó és felső, bélelve), visszafogott kékes színekben. Ma már mosolygunk rajta, de meglehetősen praktikus anyaguk volt: büdösre lehetett hordani anélkül, hogy az elhasználtság látszott volna rajta.

A kétezres évek elején megszülettek a gyerekek, onnantól főleg nekik varrtam mindenfélét: rugdalózótól falvédőn át bundás kabátig bármit, amire épp szükség volt és volt hozzá kedvem. A gyerekek azóta is örülnek, ha varrok nekik valamit, én pedig csodálkozom, hogy még felveszik.

Azzal, hogy a gyerekekkel töltött évek után visszamentem dolgozni, a szabadidőm töredékére zsugorodott, a tennivalók pedig csak szaporodtak. Ennek ellenére rendszeresen belekezdek újabb és újabb alkotásokba, amiket többnyire be is fejezek. Van, hogy mire elkészül, már nem az a gyerek tudja hordani, akinek szántam, mert addigra kinőtte, de szerencsére gyerekből bőven van utánpótlás a rokonságban, semmi nem vész kárba.

Már felnőtt voltam, amikor megpróbálkoztam a szabásminta-szerkesztéssel Anyukám könyve (Feketéné Hajdú Erzsébet: Női szabó szakrajz) alapján. Összességében nem volt sikertelen a próbálkozás, de rendkívül hosszadalmasnak és macerásnak találtam a szerkesztést, így maradtam a többé-kevésbé idomuló Burda-szabásmintáknál.

Komoly fordulatot hozott egy szabásminta-szerkesztő tanfolyam, azóta ritkán nyúlok szabásmintákhoz.

A varráson kívül a dolgok sokféle kézzel készítési módja foglalkoztat, mikor mihez van kedv, alkalom és idő.

Az utóbbi időben fehérnemű szerkesztéssel, varrással kezdtem foglalkozni. Miután az elérhető nemzetközi irodalmat begyűjtöttem, megtanultam, belevágtam a tanulás hivatalos módjába is.