2017. februárjában - nem kevés héttel a tervezett előtt - megszületett kisfiam, Bubu, és ezzel a tettével fenekestül felforgatta a mostanában amúgy sem szokásos medrében csordogáló életünket. És a varrósszekrényemet is.

Augusztus elején csak sejtettük, de alig hittük el, hogy létezik. A hónap végére már a maga módján egy percig sem hagyta elfelejteni, hogy itt van: úgy intézte, hogy minden nap, annak bármely szakában rosszul legyek. A lagzis kutyát csak irigyelhettem, mert hányni egy kivétellel sosem sikerült, így a rosszullét nem is múlt el, ahogy egy jó kiadós taccs után szokott. A korábbi terhességeim alapján ebből arra következtettem, hogy fiúcska készülődik odabenn. A szeptembert végigszenvedtem, egy zombi járt be helyettem dolgozni az irodába. Októberben, ahogy szaporodtak a kötelező orvosi vizsgálatok, erre magyarázatot is adtam a főnökömnek, aki a vártnál is jobban örült a hírnek.

A genetikai vizsgálat eredménye után nagy fejtörést okozott, hogy a gyerekeknek hogyan mondjuk el a meglepetést. Mindketten serdülnek, az ő életüket is megváltoztatja a kis jövevény, de bízunk benne, hogy csakis jó irányba. Eggyel több emberke, akit szeretni lehet, és eggyel több, aki viszontszeret. :)

Épp őszi szünet volt, Mamáéknál voltunk, tudtuk már, hogy a baba egészséges, túl voltam a 12. terhességi héten is. Mamáéknak is el akartuk mondani, de előbb  a gyerekeknek... Este, lefekvés, barchoba. Én gondoltam: Bubura.

- Élőlény?

- Igen.

- Ember?

- Igen.

- Élő ember?

- Igen (ide sorolnám leginkább).

- Rokon?

- Igen - na erre fel lett sorolva mindenki köbüki szintig, de csak nem jött meg a sikerélmény.

- Okosabb, mint én? - kérdezte a fiam.

- Ááááá, dehogy okosabb.

- Szebb, mint én?

- Ááááá, dehogy szebb (legalábbis jelen állapotában). - ... ezután jöttek a méretek.

- Nagyobb, mint Tata? - a legmagasabb nagybácsi.

- Neeeeeem.

- Kisebb mint Zsiga? - a legkisebb unokatesó.

- Igen.

- Kisebb mint Zsiga és az én rokonom??? - nagy csend. A lányom egyébként is csak csendes megfigyelő volt a játékban.

- Mekkora? Kisebb, mint egy dinnye?

- Igen.

- Kisebb, mint egy... - és sok kérdésen át eljutottunk a mogyoróig.

- Igen, pont akkora, mint egy mogyoró! - teljes csend, a fejekből kiürültek a gondolatok, a szemek csillogását pedig nem csak azért nem lehetett látni, mert sötét volt. Én belül nagyon nevettem. :) Lányomban kezdett először valami sejtés megmozdulni:

- Nekünk van egy mogyoró méretű rokonunk? Hol? ... a hasadban???

- Igeeeeeen! :)

Ezután nagy csend következett, aztán sok-sok kérdés, már játékon kívül. Például, hogy lakhat-e majd az egyik vagy a másik gyerekkel egy szobában (neeeeeem :) ). Vagy hogy ő is fog ugye zenét tanulni (nem tudom, hogy azért, mert az olyan jó volt, vagy hogy nehogy már ő megússza). Későn aludtunk el aznap.

Másnap Mamáéknak már sokkal egyszerűbben és gyorsabban tudtuk elmondani a hírt. Öt unokájuk van, sorban kb. 15, 13, 8, 6 és 4 évesek. Többszintes házban élnek, aminek a nappalijából egy falépcső megy fel az emeletre. Ez a lépcső tehát igencsak jó ideje veszélyes terület a fel-le szaladgáló csemeték számára, ezért Papa kreatívan biztonságossá tette a korlátot, eleinte dekoratív műanyaghálóval, később falécekből ácsolt tartósabb, de nem kevésbé attraktív leesésgátlót a korlátbabák közé. És aznap reggel ránézett, és azt mondta:

- Na, vajon mikor szedhetem már le ezeket a léceket?

És mi erre azt feleltük:

- Hát, jó volna, ha még vagy öt évig fennmaradnának...

Nagy csend, aztán nagy örömködés. :) Ennyi, nem kell ennek nagy feneket keríteni.

Hogy mi köze ennek a varróbirodalmamhoz? Az, hogy költözni fogunk. Egy olyan lakásba, ahol minden gyereknek lesz egy szobája, és nekünk, felnőtteknek is lesz rendes hálószobánk a mostani hálófülke helyett (a korábbi hálószobánkat feláldoztuk, hogy a különnemű gyerekek külön szobába kerülhessenek). És lesz varrósarkom. Nem, nem varrószoba, ez sajnos nem fér bele sehogy sem a pénzügyi és térbeli keretekbe, csak varrósarok, de jó kis varrósarok lesz így is, én terveztem, ahogy az egész lakás belsejét is funkcionális és dekoratív szempontból.

A sarok egy hosszú asztalból és két polcos szekrényből fog állni, az asztal alatt négy konnektorral a varrógépeimnek, a szekrényen majd mindent elrejtő ajtókkal. Szabni továbbra is az étkezőasztalon fogok, de az is sokkal könnyebb lesz: a mostani kerek asztal helyett, amit egyébként nagyon szeretek, egy igazi, nagycsaládnak való, több mint 2 méter hosszú étkezőasztalunk lesz (lesz, lesz, lesz... bárcsak már ott tartanánk), amin szabni is könnyebb.

A költözéshez minden varrós holmimat össze kell pakolnom, ami elég rémisztő feladatnak tűnik már az első pillanattól, rémisztőbbnek, mint az egész lakás bedobozolása. Időben neki is álltam, de a kétségbeesés nem hogy enyhült volna, hanem minden szekrényajtónyitással csak nőtt, ugyanis minden szekrényből rejtett anyagtartalékok kerültek elő. KILÓSZÁM. A bedobozolt anyagokon FELÜL. És én abban a hitben voltam, hogy rendben tartom az anyagaimat...

A költözéssel mindent elölről lehet kezdeni. Új terek, új rend, új rendszer, lomtalan élet. Elmesélem majd, hogyan csináltuk. Ha sikerül megvalósítani. :)

This post is about how we announced the arrival of our baby Bubu, and how my new sewing corner will function in our new home.