A bemutatkozómban meséltem arról, hogy 12 éves korom óta vagyok jó barátságban a varrógéppel, addigra azonban már túl voltam jó néhány kézzel varrós munkán, úgyhogy az egész jóval korábban kezdődött.

Amennyire vissza tudok emlékezni, az első öltözetet egy Monchhichinek készítettem (moncsiccsi, magyaros kiejtéssel). Ki emlékszik a nyolcvanas évek trafikjaiban kapható hamisítvány-majmocskákra, csipesz-karokkal, amikkel a függönyre lehetett őket erősíteni? Maradék textilből kis téglalapot vágtam, rá két lyukat a karoknak, és kész volt a mellény. Hat-hét évesen az első varrós balesetem is egy ilyen ruhadarab kiszabásakor ért: a karkivágást úgy akartam kikanyarítani, hogy az anyagdarabot ráfeszítettem a feltartott mutatóujjamra, és nyissz! – egyúttal levágtam az ujjbegyemből is egy darabot a piros nyelű, életlen ollóval. Megismerkedtem a jóddal, emlékszem, hogy nagyon sírtam, de anyukám ellátta a sebemet és kis idő múlva vagdostam tovább.

Később a babáimnak készítettem különféle szetteket, kézzel. Anyagmaradék volt bőven a varrónő nagymamámtól, a nyári szünetekben pedig, amit főként a nagyszüleimnél töltöttem, rengeteg időm volt varrogatni.

Amikor kinőttem a dundi babákból, és Barbie-ról csak álmodni lehetett (vagy még azt sem), kistáskákat kezdtem készíteni a nagyszüleim falujában lakó gyerekkori barátnőmmel, akivel sok időt töltöttünk együtt általános iskolás korunkban. Még élt az utolsó dédmamám is, aki nagy segítség volt az alkotásban: a tenyérnyi táskák füléhez, vállpántjához az ágyában ülve ő fogta a három textilcsíkot, amíg összefontuk.

Mire a varrógép közelébe engedtek a felnőttek, már ügyesen tudtam bánni az ollóval, tűvel, cérnával. Magamnak is készítettem pár kisebb ruhadarabot kézzel, de soká tartott, unalmas volt és fárasztó, én meg ugye gyerek voltam, aki az unalmas és fárasztó dolgok iránt könnyen elveszíti az érdeklődését. Hatodik osztály utáni nyáron végre megmutatta a nagymamám, hogyan kell lábbal hajtani a Pfaff varrógépét, majd befűzni is megtanított, alsószálat orsózni és előre-hátra haladni a varrással. Az egész tanítás nem volt több egy fél óránál, gyorsan ráéreztem, hogyan tartsam lendületben a kereket, és könnyen megtanultam egyenesen varrni. Ez a gép másféle öltést nem is tudott, bár sok évvel később beazonosítottam a hozzá tartozó szerszámos dobozban olyan hasznos talpakat és kiegészítőket, amikről a nagymamám sem tudta, mire valók. Ezt a gépet egyébként még életében nekem ígérte a nagymamám, és bár most a szüleim házában van, az egyik legbecsesebb tulajdonom.

Az első ruhadarab, amit ezzel a lábbal hajtós géppel varrtam, egy szűk miniszoknya volt. Szerintem ma is szemöldökfelszalajtós lenne, hát még akkori mércével! Alkalomadtán lerajzolom. :) Sötét türkizkék vastag dzsörzét egészítettem ki hosszában egy fehér lepedővászonból szabott csíkkal, ennyi volt a szoknya, mindössze egy cső. Hogy ne tűnjön nagyon esetlegesnek az a fehér sáv (egyébként teljesen az volt), a dzsörzéből kivágtam egy kis pálmafát, és ráapplikáltam. Ezen is túl voltam az első gépi varrás alkalmával. Nem állítom, hogy szép lett, de én varrtam, és végül is a nagymamám megengedte, hogy felvegyem. :)

A nyári szünet után már az otthoni Neumannal is varrhattam, ezzel tudtam tisztázni, cifrázni is. Anyukám tudna mesélni róla, hogy hányszor kellett javíttatni, beállíttatni, én csak a kilométereket raktam bele a varrógépbe, nem mellesleg ettől kezdve mentesítettem a család női tagjait a házimunka varrós része alól. Nagyon jól bírta, bírja ma is az a varrógép.

Egy ideig csak a körberajzolásos módszerrel szabtam, vagy magamra mértem az anyagot és úgy varrtam meg a főleg kisebb ruhadarabokat. Aztán az általános iskola végén építkeztünk, és a kőművesünk varrónő felesége, aki hallotta, hogy próbálkozom a varrással, küldött nekem egy doboz régi, német nyelvű Burdát. A legtöbb ’72-es, ’73-as volt, de sokáig ezek voltak a legnagyobb kincseim - ez még évekkel azelőtt volt, hogy magyarul is kiadták volna. Bár akkor még nem tanultam németül, sok mindent ezekből a Burdákból értettem meg, és még többet tapasztalat és persze hibák útján. Sajnos több munkát félbehagytam, de rendületlenül varrtam és varrtam… A szüleimnek nem kellett aggódniuk, hogy cigire vagy italra költöm a pénzt (drogok akkor még nem voltak abban a vidéki nagyvárosban, ahol éltünk).

A Burda első magyar kiadása több mint 25 éve jelent meg, hébe-hóba vettem vagy kaptam egy-egy számot, azokból éltem végig az egyetem alatt, belőlük varrtam a fehérneműn és farmernadrágon kívül szinte mindent (igen, kabátot is). Sőt, a gimnáziumi kórus egyenruháját is megvarrtam némi zsebpénzért több társamnak. Húszéves korom után találkoztam először a „törékeny” termetre készült Burdával, ami az én 162 cm-es testmagasságomhoz a legjobban passzolt. Anyukámnak volt egy francia szabó szakrajz könyve, abból végigbogarásztam a blúz szerkesztését. Végül elég jól sikerült a magamra szabott felső, de még egyszer inkább nem álltam neki, maradtam a kész szabásmintáknál.

Néhány év elteltével kismamaruhákat varrtam magamnak, amihez nagyon hiányzott az ihletadó áruházi kínálat. Ugyanis egyáltalán nem volt kismamaruha a magyar piacon, legfeljebb abban az egy-két babaáruházban, aminek az árképzési politikáját főként az a hozzáállása határozta meg, hogy a gyerek luxuscikk, és aki, mint ilyet, megengedheti magának, az bizonyára vagyonokat tud és akar fizetni a csupán néhány hétig, jobb esetben néhány hónapig használható, gyakran teljesen felesleges holmikért. Pocakos szabásminták se nagyon voltak, így tovább tudtam gyakorolni a szerkesztgetést olykor jó, de többnyire kétes eredménnyel. Tudtam, hogy rengeteg hiányosságom van. Hiába, ez is egy szakma…

A gyerekek megszületésével egy lényegesen könnyedebb alkotási időszak vette kezdetét, egyúttal a legkedvesebb időszakom. Babaruhákat, kisgyermekruhákat varrni számomra a leginkább szívmelengető dolog. Picik, gyorsan elkészülnek (hamar ki is növik persze), változatosak, és ha épp egy fizetésből kell megélni, sokat számít, ha a ruhatár nagy részét meg tudod varrni, folyamatosan tudod cserélni. És nagyon-nagyon cukik! Ebben az időben néhány kivétellel csak gyerekruhát varrtam, de akadtak említésre méltó kivételek is, pl. egy baráti pár esküvőjére ruha a menyasszonynak (átlapolós hosszú fehér szaténruha), a vőlegénynek (nadrág és állógalléros ing) és koszorúslányruha a kislányuknak (anyuka ruhája miniben).

Ahogy a gyerekek megnőttek, én visszamentem dolgozni, a saját ruhatáramat is újra ki kellett gondolnom, alakítanom. Nem csak azért, mert néhány évig pár számmal nagyobb méret voltam (majd pár számmal kisebb, majd újra nagyobb, és ez azóta is így váltakozik), hanem mert igencsak megváltozott a hozzáállásom az öltözködéshez, többek között. Ma már egyáltalán nem érdekel, ki mit gondol a ruháimról, szeretem magam jól, kényelmesen és magabiztosan, önazonosan érezni (ezek ugye nagyon is összefüggő dolgok), és bár szinte senkin nem látni hasonló ruhákat, az öltözködésem nem kirívó, csupán nem átlagos. Ha nem varrnék, ezt nem nagyon engedhetném meg magamnak.

A szabásminta-szerkesztő tanfolyam tette fel az i-re a pontot, azóta mindent szabok, amit csak lehet. A lányomnak a tanultak alapján, a fiamnak és a férjemnek netes videó alapján (bár tény, hogy a női ruhák készítését sokkal jobban élvezem). Legutóbb megtanultam egy szakiskolai könyv alapján fehérneműt is szerkeszetni, és bár nem valószínű, hogy nagy mennyiségű bugyit vagy melltartót fogok előállítani, a prototípusok már elkészültek.

Hogy a varrás jó dolog, arra hamar rájöttem, azon túl, hogy egyértelműen hasznos hobbi egy leánygyermeknek, és nekem, felnőtt nőnek ma már nélkülözhetetlen. De hogy miért is jó még, azt itt foglalom össze.

Enjoy reading about how I learned to sew.